Az angol bulldog egy egész nemzet jelképévé vált ereje, rettenthetetlen termeszete, bátorsága, kitartása es tartózkodó, nyugodt viselkedése okán, bár a mai angol bulldogok többsége családi kedvencként, ideje nagy részében egy fotel mélyéből szemléli a világot.

A Brit Birodalom szimbóluma, a kitartás, a szívósság és a konok erő jelképe. A bulldog nélkül valószínüleg nem léteznének harci kutyák, mint ahogy viadalokat sem rendeztek volna. A bulldog mint a marhahajcsárok, mészárosok társa, majd a bikaheccek hőse, Amerika brit hóditóinak és telepeseinek segítője rendkivül jelentős történelmi szerepet játszott mind a Brit Birodalom, mind a kutyatenyésztés évszázadaiban.

Eredete szorosan összefonódik a marhatartás, a marhavásárok történetével. Már nevében is megjelenik a funkciója: bull angolul bikát, míg a dog kutyát jelent. Valószínü, hogy a fajta már jóval azelőtt létezett, hogy ezen a néven kezdték emlegetni. Angliában mér a középkor elején, a VII. század körül kutyák sokasága segítette a marhapásztorok és a mészárosok munkáját. Ezek a masztiffok azonban nem voltak elég mozgékonyak, a marhák leküzdéséhez nemcsak testi erejükre, hanem fürgeségre is szükség volt. Így csak a kisebb termetü, agilisabb egyedeket tenyésztettek tovább.

A masztiffok háttérbe szorulásának másik oka lehetett, hogy a káznép számára törvényileg tiltották meg az úri birtokokon törtenő vadászatot. Így nem volt már elsőrendű fontosságu a nagyvadak elejtésében közreműködő, nagy testü kutyák tartása.

Maradt a marhapasztorok által támasztott igény: kisebb testü, mozgékonyabb, de ugyanolyan szívos, bátor és erős kutya. Mészarosok segitője, hajcsárok jobb keze - ilyen feladatokat töltött be az ekkor még korántsem egyseges állomány. Ugyanakkor Európa több országában is voltak hasonló kutyák. Az angolok bulldognak, a németek BullenbeiBernek hivták a maguk bikafogó kutyait.

A bulldog mint munkakutya XVII-XVIII. század Angliájában a marhahajcsárok és mészárosok nélkülözhetetlen segítőtársaként legalább annyira számított haszonállatnak, mint azok a marhak, amelyeknek kordában tartására, lefogására alkalmazta . A nagy és nehézkes masztiffok után egy 40-50 kg-os testsúlyú, viszont hihetetlenül erős, szívós és rettenthetetlen kutya sokkal hatékonyabban tudta ellátni a marhak védelmét, majd a mészárszékek udvarain lefogni a vágásra vitt állatokat. Egy ilyen súlyú kutya akar egyedül is mozgásképtelenné tudott tenni egy nála tízszer nehezebb, öklelő, halálfélelmében támadó marhát is, bár egy mészaros rendszerint három-négy ilyen kutyát is tartott, amelyek - egyesitve erőiket - biztonságosan mozdulatlanságra kényszerítették a legvadabb állatot is.

Francis Lansbury, Birmingham város adóügyi hivatalnoka jegyezte fel, hogy 1788-ban, egy mészarszékben járva alkalma volt végignezni a marhahajcsárok, a kutyák, a mészárosok és henteslégények munkáját.

,,A városba beérkező hatalmas gulyát a kereskedő segédei az előre rögzített megállapodas alapján osztották szét akkora létszámú csoportokra, amelyeket az egyes mészárszékek rövid időn belül fel tudnak dolgozni. A MacMillan-mészárszék karámjába ötven marhat tereltek be, amiből két borjút és két kifejlett marhát rögtön elő is vezettek. A borjukkal elbirtak a henteslegenyek is, kötőféken vezetve az állatokat a mészároshoz, aki egy hatalmas tilóval kivégezte őket ebből a világból.

A felnőtt jószágok viszont már nem bizonyúltak ilyen könnyű feladatnak. Botokkal terelték a többi állat közül a mészárszék udvarába a nyugtalan marhákat. Itt - talán azért, mert valamilyen földöntúli okból megérezték saját közeli halálukat, talán mert a borjak felkoncolt teteme még az udvaron felállított kampókon logott - az első marhan mindjárt kitört a fékezhetetlen vadság.

A segédlegények hamar kitértek az útjából és a kerítes mögé szaladva köteleket készítettek elő. A MacMillan, a mészáros a kutyákért kiáltott, mire emberei az udvarra engedték az addig valamiféle ólban ugató kutyákat. Ezek az izmos állatok egyből nekirontottak a leszegett fejjel hátráló marhának. Az egyiket hatalmas fejével a jószág félretaszitotta, de másik két kutya azon nyomban a pofájába akaszkodott, és két oldalról marva a jószag pofáját, mozdulatlanná nyűgözték az állatot. A segédek erre előugrottak a karám mögül, kötélhurkokkal maguk  is kipányvázták a marhat, majd a szorosan tartott állatot MacMillan egy tilócsapással megszabadította a kínoktól.

A kutyák még az összerogyó állatot is konokul harapták, csak akkor hagytak fel ezzel, mikor a henteslegenyek egy-egy húsdarabbal el nem csalták őket a kiverző tetemtől. A következő marhával ugyanilyen könyörtelen erővel bántak el."

A bulldogok tehát, mint a fenti beszámolóból is kitűnik, a pofájánal megragadva egy vad marhát, mozdulatlanul tudtak tartani a náluk sokkalta nehezebb állatot, amíg a mészáros elvégezte feladatat. A harapás ereje, a kutyák elkepesztően erős nyakizma képessé tette ezeket a négylábú mészárossegédeket, hogy mint afféle eleven satu vagy kaloda, lefogják az addig öklelő, rúgkapáló jószágot.

Ezek a félelmet nem ismerő kutyák viszont nemcsak a mészárszékek udvarán teljesítettek szolgálatot, hanem kiváló őrei is voltak az egész portának, megbízhatóan védelmezték a jószágot és a ház értékeit portyázó martalócok vagy szabadon kóborló kutyák ellen is.

Sheffieldben 1799-ben feljegyeztek egy esetet, amikor egy Oltwin nevű mészárost azért ítéltek börtönbüntétesre, mert a házához érkező katonákat megtámadták a kutyái. A katonák hadiellátmányukat akartak kiegészíteni némi marhahússal, ezért úgy döntöttek, elhajtanak egy ökröt a vágásra összeterelt állatok közül. A mészáros tiltakozni merészelt a jogtalanság ellen, mire az egyik katona a lova hátáról feléje ütött. A többieknek arra sem volt idejük, hogy a karámhoz érjenek, két bulldog rontott rájuk, lovaikkal együatt döntve a földre a megréműlt hadfiakat. Egy lovat megöltek, egy katonát pedig nyomorékká marták a felbőszült állatok, amiért később Fred Oltwint itélték el.

Az emberi virtus legalább olyan szerepet játszott a harci kutyák kialakulásában, mint a marhatartás. Sőt, ha kifejezetten a viadalokra gondolunk, azt kell mondani, hogy a küzdelmek ötlete és rendszere nem más, mint az ember agresszív természetének következménye.

A középkor bikafogó kutyája is ennek folyamányaként vált munkakutyából gladiátorra. A bull baiting, a ,,bikahecc" Anglia utcáin lett kedvelt sport. Vágásra szant bikákat engedtek össze bikafogó kutyákkal, majd fogadásokat kötöttek a küzdelem kimenetelére. Ez olyannyira kedvelt szorakozássá vált, hogy a kezdetben utcai csőcselék kedvtelése az uri közönség rokonszenvét is elnyerte. I. Erzsébet királynőt ) pedig uralkodói rendeletben tiltott meg minden egyeb rendezvényt csütörtöki napon Londonban, igy Ő is élvezhette a bikával viaskodó kutyák látványát.

Rendőrsegi feljegyzések is mutatják a bull baiting népszerűségét. A XVIII. században egy-egy bikahecc után kevesebb bűntényről érkezett bejelentés, mint a nyilvános kivégzések után. Az elrettentő példának szánt halálbüntetés végrehajtása alatt ugyanis dolgoztak a zsebtolvajok az összegyűlt tömegben, a kutyák küzdelme viszont az ő figyelmüket is lekötötte...

A XIX. században Anglia élen járt az állatvédelem terén hozott rendelkezésekben A véres küzdelmekkel járó bikahecceket 1835-ben betiltották. A rossz nyelvek szerint azért is, hogy ne hasonlítsanak a másik világhódító, Spanyolország népszokásaira. Az valóban igaz, hogy a bikahecceket a marhák kímélésére törölték el. A bulldog igy visszakerült abba a munkakörbe, ahonnan gladiatorrá emelte az emberek szórakozni vágyása: ismet a hétköznapok munkása lett - igaz, hogy legnagyobb számban már nem brit földön, hanem a tengerentúlon.

Angliában az ipari forradalom tönkretette a kisebb gazdaságok nagy részét, a mezőgazdaság már nem a hagyományos paraszti birtokok rendszerében működött. Igy a marhatartás is átalakult, nem volt szükség a bulldogok mindennapi munkájára.

Amerikában azonban a XVIII. század végétől tömegesen találtak új lehetőségeket az Angliából kivándorolt telepesek. Magukkal vitték az óhazában már kipróbált kutyáikat, amelyek folytathattak eredeti mesterségüket az új, hatalmas birtokokon tartott csordák mellett. Mára az amerikai bulldogról önálló fajtaként beszélhetünk, amely külső és belső tulajdonságaiban talan a legtöbbet őrzi a hajdani mészároskutyákból.

Az óhazában ekkortájt, a XIX. század eléjen váltak divatossá a kutyakiállítások. Egy-egy mészaroskutyát, viadalokban győztes harci ebet is bemutattak az úri közönségnek. Ezek a vad, kemény és rideg kutyák azonban nem feleltek meg a kényes izlesű különlegességeket kereső igényeinek. Az idegen ebeket nem tűrő harcias egyedek ráadasul olykor jelentős felfordulást okoztak a drága kiállitasi példányok között. Komoly tenyésztési munka réven végül is létrejött a bulldog komikus, paródiába hajló változata, amely sikerrel mutatkozott be az úri kiállítást látogatók körében is. Humoros külseje, esetlen mozgása, gnómszerü fejformája - amit leginkább a tenyésztésbe bevont mopszoknak köszönhet - és őseinek bikafogó múltja miatt Anglia hamar megkedvelte a kiállítási bulldogot.

A kiállítások szervezői is gyorsan befogadták az új divat megtestesítőit, sőt 1892-ben megalakult a British Bulldog Club, amely tulajdonképpen a legrégebbi fajtaklubnak tekinthető, mivel addig csak a különböző funkcióju kutyák (kopók, agarak, terrierek) tulajdonosai alapítottak egyesületeket, tenyésztőklubokat. Az angolok kifejezetten büszkék rá, hogy a megalakulás óta a bulldogklub éves tagsági díja sem változott: 115 éve 1 font.

Az angol bulldog pedig bevonúlt a modern tenyésztés, a kiállítások és a média világába. Az állhatatosság, a makacs őserő megtestesítőjeként, de immár egy szelíd, jóindulatú társként, azóta is megdobogtatja a különlegességeket kedvelő állatbarátok szívét. Vannak ugyan olyan vélemények, hogy a modern angol bulldog létrehozása a kutyak genetikai programjának és a farkas ősök örökségének megcsúfolása. Való igaz, az angol bulldog bizarr külseje a hajdani mészároskutyák karikatúraja, a létrehozását irányitó tenyésztői munka ,,mellékhatásaként" pedig a komikus külsőhöz egy sor egészsegi probléma is társulhat, az azonban tény, hogy a bulldog rajongótábora világszerte egyre nő, nem csak az angolszász országokban. Megis, akkora kultusza talán sehol máshol nem lehet, mint a fajtát nemzeti jelképüknek választó angolok körében.

Nem véletlen, hogy Churchillt is gyakran ábrázolták karikatúrákon bulldogként. Bár a mai angol bulldognak semmi köze sincs a bikaheccekhez, benne láthatták megtestesülni azt a szívósságot és akaratot, ami egyárant jellemezte a nagy politikus Churchillt és a hajdani bikafogó kutyákat.